FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF  A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

KONCEPCIÓS PEREK

A jelentős számú politikai koncepciós per közül viszonylag kevés volt azok száma, amely rendszerellenes szervezkedés, izgatás, röplapterjesztés miatt jött létre, jóval nagyobb az olyan jellegű politikai koncepciós perek száma, amelyeket az állampárt vezetői által fontosnak tartott szabályok áthágása miatt indítottak.

Magyarországon a diktatúra még viszonylag rövid ideig sem létezhetett volna folyamatos megfélemlítés, megtorlás nélkül. 

Ha nem emelték volna ki erőszakkal környezetükből a rendszerellenes bírálatok megfogalmazóit, terjesztőit, a hangadókat, a rendszerellenes szervezkedések kezdeményezőit, elindítóit, ha a bíróság közreműködésével koncepciós perek révén nem fosztották volna meg őket a szabadságuktól, akkor ez a megtorlás, megfélemlítés helyett a megengedés példázatát jelentette volna.

Igen rövid idő alatt politikai és hatalmi célokat megfogalmazó akarati és cselekvési közösségek jöttek volna létre. Elindult volna egy ellenőrizhetetlen és megállíthatatlan szervezkedés, feléledtek, újjáalakultak volna a betiltott demokratikus pártok.

Ha diktatúra a bűnnel teli, szennyes múltat jelenti, akkor nehéz elfogadni, hogy e bűnös rendszer hatalomgyakorlói, hívei és kiszolgálói a rendszerváltás után  tiszta erkölcsű, semmivel sem gyanúsítható emberek voltak, akik közül számosan, mint feddhetetlen erkölcsi múlttal rendelkező személyek igen jelentős közhatalom birtokosai lettek.

A magyarországi viszonyok között meghatározó volt a középszerűség, az igazodás elve. A sikerre törekvők, a bizonyítani akarók – főleg a gazdaság területén – könnyen veszélybe kerültek. A területi mércéket, határokat a helyi pártvezetők jelölték ki, ők mondták meg azt is, hogy kik és miben lépték át a tűrés vagy a tiltás határát és ezért kit milyen büntetés illet.

A hatalom szempontjából a másik veszélyesnek tartott terület a kultúra volt, amely kisebb-nagyobb tömeg számára hordozhatott üzenetet, véleményt formáló, nézetet alakító mondanivalót, ezért e téren sem lehetett átlépni a tűrés illetve tiltás határait. Ezzel persze sokan nem törődtek és ifjonti hevületből, a bizonyítani akarás szándékától vezérelve áthágták az íratlan szabályokat, határokat, akár virtusból vagy elhivatottságból.

Voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy nekik ki kell mondani amit gondolnak, mások pedig csak egyszerűen bizonyítani akartak, új elképzeléseik, új elgondolásaik voltak, melyet nem egy esetben megszállottként akartak sikerre vinni.

A mozgásteret viszont a pártvezetés szabta meg, ők jelölték ki az irányvonalat, az át nem léphető határokat, ezek áthágása pedig az engedetlenség, a szembeszegülés példázatát jelentette, a hatalomtól való függetlenedés bűnös szándékát, amely nem maradhatott megtorlás nélkül.

Meg kellett törni az engedetlenséget, példát kellett mutatni, elrettenteni az esetleges követőket.

A hatalom tekintélyének őrzése, a parancsuralom tiszteletben tartása, az ellenszegülésre való szándék megtörése, elrettentés a hatalommal való szembefordulástól, ez elsődleges feladata volt a hatalomnak. Az ilyen ügyekben a helyi pártvezetők, pártfunkcionáriusok döntöttek, az irányításuk alatt lévő hatóságok, az ügyészség, a bíróság pedig tette a dolgát, végrehajtotta pártutasításban jelölt feladatát. Másként nem is működhetett volna a rendszer, ennek ellenkezője a megengedés példázatát, a szembehelyezkedés eltűrését jelentette volna, ami a diktatúra összeomlásához vezetett volna.

Az persze igaz, hogy voltak megyék, ahol engedékenyebb volt a pártvezetés, volt ahol a kemény irányítás, a leszámolás volt a mérvadó, attól függően, hogy milyen személyiségű pártvezetők uralták a területet. Voltak olyan megyék ahol kirívó volt a kíméletlenség, a kegyetlenség, ahol jóval nagyobb volt a koncepciós perek, és az öngyilkosságok száma, ahol mindig zsúfolva voltak a fogdák.

A túlkapásoknak azért előbb-utóbb híre ment és ilyen esetekben, felsőbb utasításra áthelyezték a különösen kegyetlen, esetenként szadista hajlamú pártvezetőket. A középszerűség uralkodó voltát igyekeztek hangsúlyozni azzal is, hogy az állampárt tudta, engedélye nélküli egyéni kezdeményezésekből születő kiemelkedő eredményeket, sikereket csalásnak minősítették, amelyet a hivatalos álláspont szerint törvénysértő módon érték el.

A sikeremberek kijelölésének joga a diktatúrában az állampárt privilégiuma volt, a párt mondta meg, hogy kié lehet a kiugrás, a siker lehetősége, a népszerűség, hiszen az ismertség birtokosa az példázatot, véleményformáló erőt is jelent.

Különben is a szocializmus ideológiájából következően az egyén alárendelt szerepet játszott a szocialista társadalomban, az egyéni kezdeményezések, kiugró teljesítmények, átlagot messze meghaladó produktumok ellentétesek voltak a szocialista ideológiával.

A haladás irányát, a változások időszerűségét, mértékét, mélységét a vezető erő, az állampárt hivatott és jogosult meghatározni. Minden olyan egyéni törekvés, amely meghaladta az előírt mértéket, a rendszerrel szembeforduló, a rendszert, a rendet veszélyeztető cselekedetnek számított, rendszerellenes tett volt, amely következményeket vont maga után. Az engedélyhez kötött cselekvés jelentette a rendszer stabilitását, ennek ellenkezője a megengedés példázatát jelentette volna, amely szétzilálhatta, felfordíthatta volna a kemény kézzel fenntartott kényes  egyensúlyt.

A diktatúra a középszerűség erőltetésével voltaképpen a fejlődés, a haladás motorjait iktatta ki. A koncepciós perekkel jellemzően a kreatív, kezdeményező állampolgárokat emelte ki a társadalomból, így akadályozva meg érvényesülésüket, A középszerűség falainak átlépéséhez a tehetség mellett igen nagy merészségre volt szükség. Az sem hallgatható el, hogy a falakat, a megszabott határokat átlépőknek csak egy része volt szembeszegülő, a fennmaradó hányadból számosan a rendszer hívei voltak, amíg be nem csukták őket, de a többiek sem voltak a rendszer ellenségei, nem a hatalom ellen akartak cselekedni.

A probléma csupán az volt, hogy nem értették a rendszer lényegét, nem ismerték a diktatúra működését, komolyan vették azt, hogy itt a nép van hatalmon és ők egy jó ügy érdekében cselekszenek. Azt meg főként nem értették, hogy miért lettek egyszerre bűnözők, miért lettek egy koncepciós per vádlottjai, amikor ők tényleg nem követtek el bűncselekményt.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a koncepciós perek jelentős részében a fenyegetés sokkal súlyosabb volt mint azután a büntetés lett, hiszen a perek nagy részében igen súlyos börtönbüntetést ígértek, végül aztán az előzetesben eltöltött időt állapította meg a bíróság szabadságvesztésként.

A hatalom célja végül is az volt, hogy ezeket az embereket kiemelje környezetéből, ellehetetlenítse őket, olyan presztízsveszteséget okozzon nekik, hogy ne nyíljon módjuk a visszailleszkedésre. Ez pedig csak jogi úton, koncepciós perek alkalmazásával volt megoldható, így a személyek kiiktatása már az előzetes letartóztatással megvalósult.

Ezek az emberek viszont egyáltalán nem voltak bűnösök és a rövid időtartamú szabadságvesztés, a vagyonelkobzás, az egzisztenciavesztés igazságtalan, törvénytelen, az egész életüket tönkretevő lépés volt a hatalom, a szocialista igazságszolgáltatás részéről. A koncepciós pereknek sajátos koreográfiájuk volt. A célszemélyt figyelő ügynökök jelentéseire alapozva, környezetüket feltérképezve állították össze azt a bűnlajstromot, amelyet ugyan nem követett el a koncepciós per vádlottja, de a helyzetét, körülményeit figyelembe véve elkövethetett volna.

A koncepciós perek során az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények szinte minden fajtája megvalósult és mivel nagyszámú koncepció per volt ez igen nagy számban ismétlődött. A fiktív jogszabályok alkalmazása, fiktív szakértői vélemények, hamis tanúk alkalmazása bevett gyakorlat volt.

A diktatórikus múltat feldolgozó filmekben láthattunk már olyant, amikor a vádlottat vették rá arra, hogy hazudjon, vallja magát bűnösnek, mert a párt ezt várja el tőle, mert ennek megvan az értelme és meglesz az eredménye. A döbbenetes az, hogy ez számos esetben a valóságban is így történt. Megdöbbentő, hogy számos koncepciós perben a vádlottak felvállalták a bűnösséget, elhitték a nekik beadott mesét, hogy majd így lesz a könnyebb, mert a bűnösségüket beismerő vallomás aláírása után nyomban szabadlábra helyezik őket és enyhe büntetéssel megússzák.

Az is bevett trükk volt, hogy a rendőrségi fogda embertelen körülményeit elviselni képtelen emberek számára azonnali szabadulást ígértek, azt, hogy, ha aláírják a hamis beismerő vallomást rögvest hazamehetnek családjukhoz Az aláírás után döbbentek rá, hogy átverés volt az egész. Számosan éveket töltöttek a pincékben lévő rendőrségi fogdákban, iszonyú bűzben, levegőtlenségben fuldokolva, ahol a komfortot egy fapriccs és egy műanyagvödör jelentette, a takaró pedig vértől és kosztól foltos lópokróc volt.

Ilyen volt a népi demokrácia jogállapota és a népi demokrácia igazságszolgáltatása.

Az Antall-kormány a népi demokrácia igazságszolgáltatását átvilágítás, vizsgálat, ellenőrzés nélkül átemelte a jogállamnak nevezett formációba és felruházta a demokratikus jogállam független bírói hatalmával.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

KONCEPCIÓS PEREK  SAJÁTOSSÁGAI 

A koncepciós perek vonatkozásában a kutatások feltártak jellegzetes jegyeket, ismétlődő sajátosságokat. Szinte általánosítható, hogy a megtorlás célpontjai, a koncepciós perek vádlottjai minden esetben jóval a per megkezdése előtt előzetes letartóztatásba kerültek, mivel így lehetett őket azonnal kiemelni a környezetükből, másrészt a koncepciós perek általában úgy zárultak, hogy az előzetes letartóztatásban eltöltött időt szabták ki büntetésként. A koncepciós perek áldozatai, szenvedő alanyai rendszerint rendőrségi fogdákban, embertelen körülmények között előre letöltötték azt a büntetést, amelyet a bíróság a per lezárásakor állapított meg.

A koncepciós perekben általában fiktív jogszabályokat alkalmaztak, a bizonyítékok láncolata egyetlen esetben sem létezett, a bűnösség látszatát félremagyarázott körülményekkel, kitalált cselekményekkel, fiktív szakértői véleményekkel, hamis tanúvallomásokkal igyekeztek bizonyítani, a tárgyalások jegyzőkönyveiből kihagyták a védelem által felhozott bizonyítékokat, a felmentésre okot adó mentőkörülményeket. Nem létezett a pártatlan, tárgyilagos mérlegelés, a bírák csak a koholt vádak igazolására, a fiktív jogszabályok megsértésére előterjesztett hamis indokokat, fiktív szakértői véleményeket, hamis bizonyítékokat, hamis tanúvallomásokat vették figyelembe és az ítélet indoklásában is csak erre hivatkoztak

Egyes visszaemlékezések szerint a nyolcvanas években már jelentősen csökkent a politikai perek száma és ezt a puha diktatúra térnyerésével magyarázzák. A valóság egészen mást mutat, nőtt a politikai indíttatású koncepciós perek száma. A diktatúra működési elve, a hatalom bármi áron történő megtartásának szándéka, a zavart keltő hangoskodók kiiktatásának, a szervezkedések csírájában történő elfojtásának szükségessége a nyolcvanas években is változatlanul, sőt még inkább érvényben volt, ugyanakkor változott az ország külső megítélése, és változás állt be a az ország kapcsolatrendszerében is.

A nyugati kapcsolatok bővülése, a nagy összegű nyugati kölcsönök, a belső viszonyokban bekövetkezett átrendeződés miatt a megtorlás, megfélemlítés stratégiájában is új módszerek bevezetése vált szükségessé. A megtorlást, megfélemlítést új módszer szerint alkalmazták, amikor a hatalom úgy látta, hogy a hangoskodás, véleménynyilvánítás, az ellenőrizetlen szervezkedés kezdeményezése túllépi a veszélyérzetük szabta határt, kíméletlenül bekövetkezett a megtorlás, de már némi arculatváltással.

A nyugat figyelmét felkeltő politikai perek száma a statisztika szerint valóban radikálisan lecsökkent, mert a politikai perek új formát öltöttek, már köztörvényes perek formájában zajlottak és így kerültek a statisztikában is kimutatásra. A kádári diktatúra tulajdonképpen már a nagy kölcsönfelvételeket megelőző időszakban is igyekezett kerülni a nyugat figyelmét felkeltő politikai pereket, de ez nem a demokrácia előszele volt, csupán a nyugat irányába mutatott látszat, mert a perek folytatódtak.

A hatalom számára veszélyt jelentő hangoskodók, szervezkedők környezetében folytatott adatgyűjtés alapján, valós környezetbe ágyazva dolgozták ki a politikai okok miatt indított köztörvényes perek koncepcióját és a koholt vádak alapján, fiktív jogszabályok és fiktív szakértői vélemények alkalmazásával,  hamis tanúk közreműködésével lefolytatott koncepciós perben, köztörvényes bűncselekményekben mondták ki a politikai okok miatt perbefogott személyek bűnösségét.

Ez a koncepciós perekben eljáró bírák számára voltaképpen olyan új kényszerhelyzetet jelentett, hogy már jóval több koncepciós perben kellett csalással, hazugsággal, igazságszolgáltatás elleni bűncselekményekben – hamis vád, mentőkörülmények elhallgatása stb. – részt vállalva ártatlan személyeket elítélni olyan bűncselekmények elkövetése miatt, amelyek nem is léteztek, amelyeket egy koncepció keretében találtak ki.

A kutatások, feltárások szerint minden bíróságon volt néhány olyan bíró - pártbíráknak nevezték őket -, aki igen szoros szállal kötődött az állampárthoz, így az esetek többségében őket választották ki a kényes ügyek lerendezésére. Számukra a csalás, hazugság, a hamis vád vagy a mentőkörülmények elhallgatása nem jelentett erkölcsi próbatételt. A hatalom tudta, hogy más bírák sem mertek volna nemet mondani, de esetleg előfordulhatott volna, hogy morális indíttatásból, egyéb okból nem az elvárt eredményt hozó módon jártak volna el.

A kutatások szerint a koncepciós perekben való érintettség a polgári peres ügyekben eljáró bírák vonatkozásában igen alacsony, a büntetőbírák esetében az alsóbb fokú bíróságoknál is csekélynek mondható, a megyei bíróságoknál már jóval jelentősebb, a Legfelsőbb Bíróság esetében pedig igen jelentős mértékű, melynek magyarázata az, hogy a Legfelsőbb Bíróság bírája csak a diktatúra eszmeisége és az állampárt iránt elkötelezett, a hatalom iránti hűségét és a megbízhatóságát sokszorosan bizonyító bíró lehetett, így a stratégiai szelekció révén már eleve csak az érintettek körébe tartozó bírák kerülhettek a Legfelsőbb Bíróság bírái közé.

A diktatúra idején minden egyes bíró esetében fennállt az a kényszerhelyzet, hogy a pártállami hatalommal szembeszállni, az állampárt utasításait megtagadni nem lehetett, mert a bírót azonnal kirúgták volna, életét, érvényesülését ellehetetlenítették volna. Erkölcsi és pszichikai szempontból azonban más azoknak a bíráknak a megítélése, akik a diktatúra időszakában ugyan nem tagadták meg az állampárt utasításait, de azt vonakodva, nem az elvárt lelkesedéssel és hatásfokkal hajtották végre, így rájuk jóval ritkábban bíztak ilyen feladatot. Hivatástudatuk, felelősségérzetük, értékrendjük nem torzult annyira, hogy ne lennének alkalmasak a jogállamban a bírói hatalomra.

Külön kategóriába sorolhatók azok, akik vonakodás nélkül, mondhatni lelkesedéssel hajtották végre az állampárt utasításait, gátlásaik nem voltak, szemükben a hagyományos értékrend a reakciós felfogást, az erkölcs a klerikális nyavalygást jelentette. Esetükben nem egyszer az őket utasító párttitkároknak kellett visszafogni a gyeplőt, mert a megtorlások érvényesítése, a kegyetlenség terén is túllőttek a célon. Az ebbe a kategóriába tartozó bírák gátlástalanul csaltak, hazudtak és követtek el sorozatosan igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket, mert meg voltak győződve arról, hogy ez a helyes út. Számukra az értékítéletet az állampárt igenlő vagy elvető álláspontja jelentette. Az ártatlan emberek ellen indított koncepciós pereket igazságosnak és szükségesnek tartották, mert meggyőződésük szerint is csak így lehetett kiiktatni a rendszer ellenségeit, elnémítani a hangadókat, megfékezni a hőbörgőket.

Ők sem erkölcsi szempontból, sem pszichikai szempontból nem alkalmasak arra, hogy jogállamban bírák, bírói hatalom birtokosai legyenek. Tagadhatatlan tény, hogy a rendszerváltás után a diktatúra bíróságából jött létre a demokratikus jogállam bírósága, senki nem vizsgálta a bírák szakmai múltját, erkölcsi feddhetetlenségét, pszichikai alkalmasságát, így mindkét kategóriába tartozó bírák bírói hatalomhoz jutottak, újból bírák lettek.

A mai magyar valóságnak része, hogy meghatározhatatlan mértékben olyan bírákra bízták a demokratikus jogállam igazságszolgáltatását, akik a diktatúra időszakában mint a diktatúra szellemisége, a diktatúra hatalomérvényesítési
módszerei mellett elkötelezett bírák, vonakodás nélkül, gátlástalanul teljesítették az állampárt utasításait, csaltak, hazudtak, bűnrészességet vállaltak igazságszolgáltatás elleni bűncselekményekben.

Egyes kutatások szerint a megtorlást, megfélemlítést erkölcsi és jogi szempontból nem kifogásolható, hasznos és szükséges cselekménynek minősítő bírák valójában kóros mértékben torzult értékítélettel rendelkező, a diktatúra eszmeisége, értékviszonyai iránt tudatalatti módon elkötelezett, a tudatalattiban rögzült ellenségképpel bíró személyek, akik pszichikai szempontból alkalmatlanok a pártatlan, tárgyilagos, elfogulatlan megítélésre, mérlegelésre, így őket bírói hatalommal felruházni a demokratikus jogállamban valójában a társadalommal szembeni felelőtlenség és nem csupán kockázati tényező.

Magyarországon a rendszerváltás utáni hatalmi struktúra nem minden elemében valósult meg a demokratikus jogállamiságot tükröző hatalomgyakorlás. Általánosságban nem vitatható, hogy létrejött valamifajta demokratikus fordulat, számos vonatkozásban érzékelhető a jogállamiság jelenléte, ugyanakkor léteznek olyan kivételek, olyan esetek melyek ennek az ellenkezőjét bizonyítják.

Erre példaként szolgálhat az igazságszolgáltatás, melynek terén a koncepciós perek felülvizsgálata egyfajta rejtett érdekkapcsolatot, ellenérdekűséget hordoz a koncepciós perek elítéltjei és a diktatórikus múltban koncepciós perekben eljáró és ítélkező bírák között, ezen túlmenően pártosságot, elfogultságot kiváltó ütközőpontot jelenthet a múlt hiteles feltárásában megmutatkozó érdekek vonatkozásában és a megtorlást, megfélemlítést szolgáló koncepciós perek törvényességének illetve törvénytelenségének megítélése tekintetében is.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

ZSÁKMÁNYSZERZŐ KONCEPCIÓS PEREK     

A diktatúrában a párttitkárok hatalma szinte határtalan, jövedelemszerzési lehetősége viszont behatárolt volt. A rendszer fintora volt, hogy szinte bárkit becsukathattak, börtönbe zárathattak, ugyanakkor pénzhez a hivatalos jövedelmükön felül nem könnyen jutottak. Mivel a párttitkárok is pénzből éltek, ezért aztán mindenféle trükkös módszert kellett alkalmazniuk, hogy ne éljenek rosszabbul mint azok, akik felett korlátlan hatalommal bírtak.

Ennek következményeként, e helyzetből kiindulva jöttek létre a haszonszerzésből indított, úgynevezett zsákmányszerző koncepciós perek. A zsákmányszerző koncepciós perek célpontjai butikosok, vendéglősök, büfések voltak, akiktől lehetett, akiktől volt mit elvenni. A zsákmányszerző koncepciós perek stratégiája ugyanaz volt mint a politikai indíttatású koncepciós perek stratégiája.

A pártvezetés nem ellenezte a zsákmányszerző koncepciós pereket, hiszen a nyomtatós lónak sem kötik be a száját. A másik lényeges szempont pedig az volt, hogy az emberek nagy része irigységgel szemlélte az aránytalan gazdagodást, és az ilyen perekben nem az amúgy többnyire ártatlan emberek meghurcolását, bebörtönzését, hanem a társadalmi igazságosság megnyilvánulását látta a nép, ez pedig hasznos volt a hatalom szempontjából

Az ilyen büntetőperek során a perbefogottak vagyonát elkobozták és az elkobzott javak egy szűk körű árverésen kerültek értékesítésre. Az elkobzott javak értékesítésére szervezett szűk körű árveréseken párttitkárok, pártügyészek, pártbírák és a hatalom által a tűzhöz közel engedett más bennfentesek vehettek részt. Ők töredék áron, esetenként kedvezményes hitelek igénybevételével vagy részletfizetésre juthattak hozzá ingatlanokhoz, gépkocsikhoz, bútorokhoz, festményekhez, értékes szőnyegekhez.

Volt amikor a koncepciós per konkrét megrendelésre indult, mert egy magas rangú pártvezető kinézett magának egy nyaralót, gépkocsit vagy ingatlant, azért kellett a büntetőeljárást megindítani, az ingatlant elkobozni, hogy ő azt majd igen alacsony áron megvásárolhassa, és a tulajdonosváltás ilyeténképpen, szocialista módon megvalósulhasson.

Különösen felerősödött ez a folyamat a nyolcvanas években, amikor a kisvállalkozások kezdtek megerősödni, és egyre több, magas jövedelmet biztosító jövedelemforrás, zsákmánylehetőség került a képbe. A pártvezetők és a hatalom egyéb bennfentesei a hozzátartozóik, családtagjaik, baráti körük számára igyekeztek megkaparintania jól menő kivállalkozásokat.

Végtére is jó dolog az, ha a párttitkár frissen diplomázott gyereke nyomban egy kisszövetkezet elnöki székébe ülhet, egy olyan, nagy nyereséget termelő kisszövetkezet elnöki székébe, amelyet annak alapítói saját pénzükből, reggeltől estig tartó munkával, verítékkel hoztak létre, de már nincs gondjuk vele, mert előzetes letartóztatásban ülnek és várják, hogy az ellenük indított koncepciós perben elítéljék őket.